MIÉRT LETTEM COACH? –A NAGY UTAZÁS


Ez a poszt most nem a coaching folyamatokról szól, hanem rólam. Egy személyes vallomás arról, hogy mi az egyik legfontosabb dolog számomra az életben és a munkában.


A fogorvostól hazafelé menet (ez nekem egy adrenalin löket, a fogorvos, ki tudja, mi van abban a cuccban??), tehát, egyszerre csak beugrott ez a dal, a „Nagy utazás”, a Sose halunk meg című filmből. Ha harmincas vagy, netán húszas (vannak húszasok??), akkor nem biztos, hogy láttad, a zenét mindenesetre csatolom.


Tehát, a Nagy Utazás. Ezt a dalt éveken át kórusban üvöltve énekeltük annak idején a barátaimmal, még a főiskolán, amolyan himnusz lett ez nekünk. Mit tudom én, minek a himnusza, de azt tudom, hogy kapcsolódik hozzá egy nagyon erős érzés. Nem, nem a nosztalgia, sem az, hogy azok voltak csak az évek, hanem az a számomra annyira végtelenül fontos érzés, hogy nem vagyok egyedül. Amikor azt érzed, hogy minden rendben van. Hogy akkor és ott igazán együtt vagytok és megosztotok valamit egymással. Lehet, hogy csak egy váróteremben ültök, vagy épp megbuktatok a vizsgán. Vagy átmentetek. De ennek az együttlétnek van egy elképesztő jó ereje. A kapcsolódásnak.

Hogyan jön ez ide? A fogorvoshoz? Meg ahhoz, hogy azóta eltelt húsz év?


Azon gondolkodtam, hogy na, változott-e valami. Lett munkánk, lettek gyerekek, éldegélünk. Csak egy valami nem változott. Legalább is bennem. Azóta is, mindenben ezt a kapcsolódást keresem. Magammal, a barátokkal, a gyerekkel, a társsal, és igen, az idegenekkel is a munkám során.  Azt a helyzetet, amikor valóban történik egy találkozás, és ez lehet, hogy csak a jelenlét, vagy a tudatosság, vagy bárminek is nevezik mások, de engem az emiatt érzett öröm visz előre. Legyen az egy csoportos Chatcafé, amikor a résztvevőkön látom, hogy jól érzik magukat, vagy egy coaching alkalom, amikor a másikban megszületik egy felismerés, amitől felragyog az arca. Mert számomra erről szólt a Nagy utazás. Az együtt-lét elképesztő jó erejéről.


KAPCSOLATFELVÉTEL